Caroline Forbes
Vámpírok
Hozzászólások száma : 2
Join date : 2013. Feb. 24.
 | Tárgy: Caroline Forbes  Vas. Feb. 24, 2013 8:15 pm | |
|  Caroline ForbesBecenév:Caroline, Care Faj: vámpír Kor:19 Pb: Candice Accola Személyiség; Külső Szeret; nem szeret! Vér ; barátok ; Klaus...nem, de, nem...nemtudom...
Hogy mit nem szeretek? Sok mindent. Ne akard, hogy elkezdjem felsorolni, könyörgöm.
Személyiségem! Ha rám pillantasz, külsőm sok mindent elárul rólam, csak azt nem, hogy valójában ki vagy mi vagyok. Első ránézésre talán csak egy szőke lányt látsz, aki szereti a csilivili dolgokat. Régen lehet, hogy ilyen voltam, de ma már nem.
Mondhatni, nővé értem és már nem az a kislányos, gyerekes Caroline Forbes vagyok, aki voltam, hanem egy komolyabb, felelősségteljesebb lány, akinek nem a külső és a csillogás a legfontosabb. Megfontoltabb vagyok, nem megyek mindig a fejem után, mint régen. Felismerem az értékeket. Óvatosabb vagyok, mint voltam, az önuralmam is megnőtt. Talán ezért is élek még. Szókimondó vagyok, mi tagadás, hiszen mit ér a vélemény, ha nem mondják ki, hm? Szeretem, ha megkapom, amit szeretnék, de már jobban tolerálom, ha nem jön össze valami, mint régen.
Megváltoztam. Nem is kicsit. Ja, ami még nagy különbség a régi énemhez képes, hogy egy jóideje vámpír vagyok.
Külsőm! Bájos arcomat hosszú, szőke hajam keretezi, melyet általában kiengedve hordok és csak nagyritkán fogok össze. Szeretek öltözködni, de már érettebb darabokat hordok, mint régen. Kislányos öltözködésemet felváltotta a mostani, nőiesebb. Szeretem a kényelmes, de csinos darabokat, még régebben inkább arra figyeltem, hogy jól nézzen ki az, amit felveszek. Ma már régi, gyerekes stílusomra szinte nem is emlékszem. Öltözködés terén is érettebb lettem.
Szemeim smaragdzöldek, amiket néha kiemelek, de nem szoktam túlzásokba esni.
Mindennapi öltözékem legfontosabb és elengedhetetlen darabja a gyűrűm. Ez véd meg attól, hogy egyik pillanatról a másikra hamu váljon belőle, na meg emlékeztet arra minden egyes percben, hogy mi vagyok.
hozott példa innen
Nem tudtam, hogy mi lenne a helyes. Ha kimutatnám, hogy tényleg mit gondolok, mit érzek, mi a véleményem az egész dologról, vagy, ha másnak mutatom magam és akkor talán békén hagy.
Fájt ennyi év után, hogy megint találkozunk, ezen nincs mit tagadni. Kinek ne fájnak, ha találkozna azzal, akiről azt hitte fél évtizeden keresztül, hogy odaveszett egy hajótörésben a nővérével együtt. Talán, ha nem történtek volna meg azok a bizonyos dolgok ott a jachton, akkor még örülnék is annak, hogy Oliver él és előkerült. Évekig hibáztattam, haragudtam rá, de talán ennek már ideje véget vetni. Nem ragadhatok le ott, hogy volt egy pasim, akinek a hajóján meghalt a nővérem. Még előttem az élet, túl kell tennem rajta magam. Nem lehet a múltat semmissé tenni, ez való igaz, de a sebeket az idő, mint azt jól tudjuk, begyógyítja. A mélyebb sebek hosszabb, több idő alatt válnak elviselhetővé, a felületi sebek pedig hamar begyógyulnak. A hegeket nem lehet eltűntetni, de idővel azok is elhalványulnak, és már nem fájnak annyira, végül pedig szinte fel sem tűnnek, annyira hozzászokunk. Nem tudom, hogy egy ember elvesztéséhez mennyire lehet hozzászokni, de nem ülhetek tovább és várhatok csodára. Nekem is akarni kell túltenni magam a dolgokon, hiszen, ha csak azon fogok gondolkodni, hogy mi történt és mi lett volna ha, akkor nem lesz semmivel sem jobb az életem.
-Ezt így nem mondanám, csak jobb szerettem volna nem találkozni veled… - javítottam ki megállapítását, majd tekintetemet ráemeltem. Már nem ugyanazt az Oliver-t láttam, mint öt évvel korábban. Megváltozott. Gondolom a sziget miatt. Nem lehet egyszerű ott tölteni éveket mindentől és mindenkitől elzárva, küzdve a túlélésért és reménykedve, hogy egyszer még valaha hazajutsz oda, amire régen azt mondtad, hogy otthon. Nem tudom, hogy mi történt azon a szigeten, vagy milyen körülmények voltak, mikkel kellett megküzdenie, de már nem ugyanaz az ember, aki volt. Látom a szemében, hogy a sziget megváltoztatta. De ez az öt év nem csak őt változtatta meg. Már én sem vagyok ugyanaz a naiv lány, aki voltam. Jogra mentem és el is végeztem, van munkám, lakásom, saját életem. Oliver sem teljesen ugyanazok az emberek közé jött vissza, akiket anno itt hagyott. Már semmi sem olyan, mint régen. A város is megváltozott és mi is. Voltunk valakik, de már korántsem azok vagyunk. Vannak, akik felnőttek, vannak, akik sokat hibáztak, vannak, akiknek benőtt a feje lágya, de persze vannak olyanok is, akik semmit sem változtak és ugyanolyanok, mint évekkel ezelőtt. Rajtuk nem fogott az idő vasfoga semmit. Vajon tisztában van ezzel Ollie? Nyilván sejti, hogy az emberek nem vártak rá annyi időn keresztül, de vajon tudja, hogy mennyi minden történt addig, amíg ott volt, azon a szigeten? Belecsöppent egy olyan világba, ami nem ragadt le ott, hogy eltűntnek lett nyilvánítva. Nem állt meg az idő és várta meg őt, hogy hátha feltűnik. Hát, lesz mit megismernie…
-Tudom… – tisztában voltam vele, hogy elkerülhetetlen, hogy összefussunk. Teljesen igaza volt. Igaza volt abban, hogy előbb vagy utóbb mindenképpen találkoztunk volna, de jobb szerettem volna utóbb. Hadd gyógyuljanak még egy kicsit azok a sebek, amik már majdnem begyógyultak, de most fel lettek megint szakítva. Fel lettek szakítva és olyan, mintha az a pár év nem is lett volna. Oliver eszembe juttatja Sarah-t és a halálának az okát, ő pedig itt áll mellettem és vele beszélgetek. Sokszor kívántam, amióta meghallottam, hogy életben van, hogy bárcsak ő halt volna meg, nem pedig a testvérem. Sokat gondolkodtam azon is, hogy legalább próbált-e vajon segíteni neki, vagy csak hagyta, hogy elnyelje a víz és meghaljon. Kicsit sincs lelkiismeret-furdalása a történtek után, hogy csak így simán idejött hozzám?
Annyira megkérdeztem volna ezeket, de jobbnak láttam magamba fojtani. Nem tudom, hogy miért, hisz köztudott, hogy jobb, ha az ember beszél azokról a dolgokról, amik nyomasztják, de most mégsem akartam így tenni. Nem volt olyan személy, aki megfelelő lett volna egy ilyen beszélgetésre. Illetve de, talán Oliver lett volna az egyetlen, aki megértene ebben a helyzetben, de valahogy nem akartam vele ilyen dolgokról beszélni.
Kérdésére egy darabig nem válaszoltam, csak hallgattam. Reméltem, hogy választ kapok a sajátomra, bár, ezt is vehetjük annak. Gondolkodtam azon, hogy erre mi lenne a legnormálisabb, avagy a legcélszerűbb reakció, de semmi értelmes nem jutott eszembe. Csak a kérdéseim cikáztak a fejemben, amiket legszívesebben rázúdítottam volna, de az valószínűleg belőlem sem váltott volna ki jó hatást. Összeveszni nem akartam, hisz abból nem lenne semmi hasznom, de azért azt sem várhatta el tőlem, hogy egy baráti csevejre fogok vele sort keríteni. Nem, nyilván ilyenre még csak nem is gondolt.
Hirtelen megálltam, orrnyergemet kezdtem masszírozni, amíg összeszedtem gondolataimat, majd odaléptem elé és mélyen a szemébe néztem.
-Netán arról szeretnél beszélni, amit Sarah-val műveltél? Vagy, hogy hogyan sikerült pokollá tenned az apám életével együtt az enyémet is? Vagy miről, Oliver? Miről? – hangom eleinte határozott volt, ám a végén elcsuklott. Érzelmeimet egyre kevésbé bírtam kordában tartani, főleg, így, hogy hangosan is ki lettek mondva a szavak…. | |
|
