Magdalena Morgan

Tárgy: Magdalena Morgan Hétf. Feb. 25, 2013 3:50 pm

Magdalena Trinder

Becenév:Lena Faj: boszorkány Kor:20 Pb: Dianna Agron!

Személyiség; Külső

Szeret; nem szeret!

Természetesen a lányomat szeretem a legjobban, mellette minden eltörpül, de rajongom még a történelemért, az irodalomért, bár a verselés elemzésével ki lehet űzni a világból. Komolyan ki a fenét érdekel, hogy ez most időmértékes vagy esetleg ütemhangsúlyos?
Mi az amit nem szeretek? Az erőszakot, az értelmetlen pusztítás, a bosszút. Főleg azt viselem nehezen, ha gyermekeket bántalmaznak, el nem tudom képzelni, mi visz rá valakit arra, hogy megüssön egy gyereket.

Személyiségem!

Utálok magamról beszélni, hiszen most jó elmondok valamit, de ki tudja, lehet te a tetteim alapján másképp ítélnél meg. Az őrült is az hiszi ő az egyetlen normális ebben a feje tetejére állított világban. Ebből kiindulva bármi lehet. Lehetek akár egy sorozatgyilkos is, de ha azt mondom hogy egy szentéletű apáca vagyok elhiszed? Ki tudja.
De ha már annyira érdekel… Zárkózottnak tartom magam, olyannak aki nem nyílik meg könnyen az embereknek, mert megtanultam, hogy a legtöbben hátraszúrnak és kihasználnak. A családod az egyetlen aki megérdemli, hogy megnyílj előttük. Nem csoda, hogy nehezen oldódok fel társságban.
A munkámhoz kel egy kis színészi tudás is, mert ha a lehető legrosszabb napod is volt, úgy érzed magad mintha egy tehén megrágott majd kiköpött volna, vagy mint akit agyonvágtak szépen mosolyognod kell, aznap vagy századjára is megkérdezni, hogy mit is kérnek, étlapot mutogatni meg egyebek.

Külsőm!

Ez egy egyszerű dolog, hisz rám nézel és már látod is milyen vagyok. Nincs bennem semmi érdekes, szőke haj, zöldes szemek, vékony alkat. Nem is olyan különleges ugye? Mégis az apám azért nem akart rám nézni mert hasonlítok az anyámra. Ő pedig gyönyörű volt, a képeken mikor apát ölelte nevetve, csókolta, minden egyes mozzanat valami kellemes bizsergést ébresztett a belsőmben, ahogy a képeket néztem. Hiába mondja bárki is, én a közelébe sem érek. Az én hajam fakó, az övé mintha csak angyal lenne, glóriát von feje köré. A szeme csillog, és olyan élénk, tiszta színe van. Az enyém… valami sáros zöld féle. Van valami anyám egész lényében, ami légiesen kecsessé, s tündérivé varázsolja, ez belőlem tökéletesen hiányzik.

Hozott példa, és lehet nevetni, de meg nem mondom honnan, a dokumentumok közt kutakodva találtam, de tökéletesen illik a karakterhez.

Mikor kisebb voltam úgy képzeltem a Föld csakis a tengerig létezik, hiszen mikor a partról a távolba pillantasz végtelennek tűnik. Úgy tartottam, hogy az anyukám, nagymamám, nagypapám, és minden ember aki meghalt a túloldalon él, ennek a világnak a tükörképén. Számtalanszor lerajzolt ezt a világot, s mind untalanul máshogy festett.
Anyukámnak az én szobámat festettem, tele a saját fotóimmal, nagymamának és nagypapának olyan szobát rajzoltam ahol orvosi gépek, és Wendy orvossága is helyet kap, mert az öregeknek már beteg a szívük és ahhoz, hogy éljenek gyógyszerekre van szükségük. Sokszor ismeretleneknek is készítettem házat, mégis valahogy úgy éreztem ezek az emberek mind közel álltak hozzám valamilyen módon.

A derekamnál fogva emelt fel, ijedtemben rúg kapálózni, ütni-vágni kezdtem ott ahol értem. Nem akartam, hogy magával vigyen, itt akartam maradni, nagyapával és nagymamával.
— Nyughass már! — üvöltött vészjósló hangon apám, majd még szorosabban fogott, hogy még meg se tudjak mozdulni.
— Apa ez fáj… — próbáltam a legártatlanabb arcomat előkeresni, szám sírásra görbült, majd nagy kerek könnyek buggyantak ki a szememből.
— Jól van na. Nem kell sírni — vetett át a vállán, majd át karolt, mint ahogy egy kisbabát szokás. Olyan óvatosan tartva mint a hímes tojást. Ritkán éreztem azt, hogy szeret, hogy nem csak egy góc vagyok számára, de abban a pillanatban, ahogy a hátamat simogatta elhittem neki. — El kel mennünk… haza viszlek — indult újra meg az ajtó felé. Ez az otthonom, nem az ő háza.

Azt hittem az emberek nem halnak meg, csak elalszanak. Hosszú mély álomba szenderülnek, valami csodálatosat álmodhatnak… Bár gondolom gyerek fejjel még nem is fogtam volna fel, hogy mit is jelent embereket ölni. Egyáltalán azt, hogy mit jelent a halál? Egy gyermek még nem érti, az élet örök, olyan dolog aminek sosincs vége, a halál pedig csak egy új kezdet valahol máshol. Az „örökre elment” még olyan fogalom amit nem képes feldolgozni a kis fejecskéje és valami szebb, jobb dologgá formálja, naivsága által, s angyalokká varázsolja a halottakat.

Nem voltam már gyerek többé és ezt képtelen volt elfogadni. Ha tehette volna üveggömbbe zár, olyanokba amikben hú pihék szálingóznak és sokszor egész városokat rejtenek. Néha rám pillantana és megrázogatna, hogy belepjenek a fehér pihék, csak hogy egy élőlény voltam, amivel nem tudott mit kezdeni. Tudom, hogy hallja, hogy fent szöszmötölök, pakolgatok, még sem jön fel. Pedig arra számítottam majd megpróbál megállítani. Ehelyett csak csendben tűrte volna, hogy elmegyek? Ez nem vallott rá.
Felkaptam a bőröndöm a lépcső előtt, gyors mozdulatokkal felvettem a kabátom, majd már éppen az ajtón léptem volna ki mikor az utamat állta.
— Mit gondolsz hová igyekszel?
— Az mindegy csak el innen — válaszoltam nyugodt hangon, majd megpróbáltam az ajtófélfának támaszkodó karja alatt elillanni, természetesen sikertelenül.
— A lányom vagy! Nélkülem egy lépést sem teszel! — hangja vészjóslóan csengett, mintha csak azt mondaná „ne tovább”. Azonban én csak tovább feszítettem a húrt.
— Miért tenném? Egész életemben hazudtál nekem! Ki tudja talán nem is vagyok a lányod! — arcomon csattant a keze, égő érzést hagyva maga után. Láttam rajta, hogy csak egy meggondolatlan cselekedet volt, száját már bocsánat kérésre nyitja, de nem érdekel. Már örökre elvesztett engem.
Ki viharzottam a házból majd csak futottam megállás nélkül.

A nagyszüleimmel minden vasárnap elmentem a templomba. Ha most erre gondolok önkéntelenül is elmosolyodom… még hogy én Isten házában. Most valami lehetetlen dolognak tűnik akkor viszont teljesen mindennapi volt. Sok dologgal vagyok így mostanában, valahogy a régi dolgok teljesen eltűntek az életemből, bár igaz én is felejteni akartam. Menekültem minden emlékem elől. Volt amelyik túl boldog, más túl szomorú lett volna, hogy megőrizzem. Könnyebb volt elzárni őket valahová, egy olyan helyre ahol csak néha tudok bele-bele pillantani.

Régen az volt az álmom, hogy hatalmas családom legyen és amennyire lehet normális legyen minden… de most el sem tudom képzelni, hogy valaha gyerekem lesz… aztán…

A kis puha testét óvatosan ringattam miközben altatót énekelgettem. Beszívtam édeskés baba illatát, gondolom minden anya így érez, de az én kisbabám egyértelműen a legszebb. Apró szőke hajas baba volt, sötétkék szemű, tökéletes arcú.
Tökéletes volt mindenben, akárcsak egy angyalka.
Sok év után először imádkoztam aznap este azért, hogy a lányom ne örökölje az én átkomat, a romlottságom, maradjon élete végéig ilyen tiszta s mesébe illő, mentes minden mágiától.

Tárgy: Re: Magdalena Morgan Hétf. Feb. 25, 2013 3:57 pm

Szia, örülök, hogy itt vagy, szépen kifejtetted a belsőt és a külsőt is, az szj-példa is jó volt szóval:

Elfogadva!

Menj foglalózni! Keress játékpartnert