Csevegő

Tárgy: Re: Csevegő Szer. Márc. 20, 2013 1:21 pm

Klaus & Tatia

Nevezhetsz őrültnek, bolondnak vagy egyszerűen csak idiótának amiért ide jöttem, de megtettem. Sajnálatos mód, nem választás kérdése volt a dolog. Azért vagyok itt, mert a barátnőm Lexi kényszerített. Sajnálatos mód be kell látnom, hogy igaza van, fontos beszélnem Niklaus kis pereputtyával. Azt még nem tudom hogy mit fogok mondani. Egyelőre örülök, hogy még idekint állhatok és nem bent hallgatnak ki, valami "vallató" szobában. Azok alapján, aminket Niklausról hallottam ezt is eltudom képzelni. S most már tényleg elég bizonytalan vagyok, nem tudom hogyan fogok hozzá látni a dologhoz. Kelletlenül, de azért sikerült idáig elvonszolnom magam. Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy bármelyik hasonmásomnak adjam ki magamat. A hajam a természetes formáját őrzi meg, a ruhám pedig sötét színekbe burkolózik. Egy fekete farmer és cipő, élénk piros fölsővel. Ez lennék én általános hétköznapjaimban is. Őrület, hogy mire készülök. Bemerészkedni az oroszlán barlangjába. De furcsa mód, egy részem vágyik arra, hogy újból láthassam őket. Nem is értem miért, hogy mi köt még mindig hozzájuk. Hisz' tudom, hogy amint meglátnak valószínűleg kicsinálnak. Ha már én ezt terveztem velük eredetileg, kitudja, hogy ők mit tennének velem. Mindegy, már kár ezen rágódni. Közelebb megyek a bejáratoz és csak állok előtte, mint aki arra vár, hogy az magától kitáruljon előtte. Lassan arrébb sétálok az ablakokhoz és bekukkantok rajta. Jelen pillanatban senkit sem látok, viszont hangokat azért hallok. Most teljesen igába szállt a bátorságom és inkább szaladnék messzire mintsem itt és most rám találjon valaki. A hátam mögé tekintek és körbenézek. Az utca üres, így senki sem láthat meg itt leskelődni. Megint csak benézek az ablakon és meglátom őt. Szőke fürtjei most rövidek, ezzel picit felismerhetetlen számomra mégis tudom ki ő.
- Niklaus. - csúszik ki a számon a neve, s még csak nem is halkan. Tudom, hogy mostanában nem ezen a néven fut, de nekem mégis ez áll a számra. A számra csapom a kezem, semmi pénzért nem szeretném, hogy meghalljon. Fogom magam és megpróbálok elsétálni innen, de ahogy az ajtó elé lépek egyet a cipőm sarka hangosan koppan a földön. Remek, most már tényleg csak ez hiányzott. Biztosra veszem, hogy ezt meghallotta, hisz' én is hallom őt. Őrültségnek hangzik, de valahol magamban azt kívánom, hogy meghallják ezt az apró koppanást. De hát ez van. Nincs más lehetőségem, össze kell magamat szednem. Veszek pár mély lélegzetet és bekopogok az ajtón. Ezt követően csak visszafojtott lélegzettel várom, hogy kinyíljon az ajtó.

Tárgy: Re: Csevegő Kedd Márc. 26, 2013 12:56 am

Őszintén szólva semmi okom sincs rá, hogy továbbra is Mystic Fallsban időzzek. A hasonmás értéktelenné vált. A vére használhatatlan... hála a drága húgom forrófejűségének. Őszintén szólva ez még mindig bosszant, méghozzá nem is kicsit. De a múlton sajnos még én sem vagyok képes változtatni. Viszont az hol van leírva, hogy nem próbálhatom meg jobbá tenni a jövőt? Nos... számomra jobbá. Abból semmi baj lehet, ha még elidőzöm itt egy kicsit. Ráadásul nem is annyira érdektelen ez a környék. Ha igazán akarom, le tudom én foglalni magamat. Sosem voltam épp az a könnyen unatkozó fajta – ismerőseim legnagyobb fájdalmára. Van ugyanis egy halvány sejtésem, hogy ők nem éppen azokat a dolgokat tartják viccesnek, mint én. Na de ez mégis kit érdekel? Mikor igazodtam én bárkihez is?
Most épp festéssel ütöm agyon az időt, de gondolataim újra és újra visszatérnek egy bizonyos személyhez. Caroline... Nem is tudom igazán, hogy ő mit jelent nekem. Egy újabb mánia lenne tán? Vagy annál jóval több? Talán igen, bár bevallani ezt... Koránt sem olyan egyszerű. Őt persze még mindig Tyler Lockwood után eszi a fene. Ez pedig mostanában jobban bosszant, mint a tény, hogy Rebekah ostoba tette miatt végleg megszakadt az a vérvonal. Ezer évig vártam az átok megtörésére, és lám... ilyen hamar tönkrement minden. Akárhol is van most a drága jó anyám biztos, hogy nagyon jól szórakozik. Elvégre ő mindig ellenem munkálkodott. A festmény szép lassan alakot ölt... De az asztal borító, Caroline-t ábrázoló rajzok enélkül is tökéletes árulkodnak arról, hogy jelenleg min jár az eszem.
Mánia? Megszállottság? Nem tudom. Nem érdekel. Merjen csak bárki megszólni miatta! Talán azért izgat ennyire, mert nem lehet az enyém? Más, mint a korábbiak... Sajátos, különleges. És milyen makacsul tartja magát. Ebben rám hasonlít. Én minden áron véghezviszem, ha elterveztem valamit. Ha akarok valamit, azt megszerzem.
Hirtelen valami elvonja a figyelmemet. Léptek zaja... ismerős illat és végül a saját nevem. Pillanatok alatt termek az ajtónál és habozás nélkül ki is nyitom. Némán mérem végig az ott álló nőt. Ismerős arc... láttam már elégszer. Ebben a városban aztán különösen nem meglepő, ha néha-néha felbukkan az egyik. Elvégre legjobb tudomásom szerint a drága Katerina ismét tiszteletét tette. Viszont most valami mégis más. A bizonytalansága... az, hogy itt téblábolt az ajtó előtt és legfőképp a nevem... Csupa-csupa bizonyíték. Sem Katerina, sem Elena... egyikük sem hív Niklausnak. Viszont volt egyszer valaki, aki ezen a néven ismert. Rég az idők homályába veszett már... de élt. És pontosan olyan volt, mint azok ketten. Nem vehetem biztosra, hogy igazam van. Ezeket az átkozott hasonmásokat lehetetlenség megkülönböztetni egymástól. Ráadásul... ha ő is vámpírrá vált volna valahogy, arról tudnék.
- Nocsak, te még élsz? – kérdezem. - Úgy látszik anyám nem csak az én meggyilkolásommal vallott sorozatosan kudarcot. És mesélj... merre jártál az elmúlt... mennyi is volt?... ezer év alatt?
Más valószínűleg nem fogna gyanút. Bejárhatná az egész várost hol az egyik, hol a másik hasonmásának kiadva magát és senki sem jönne rá, hogy mi a helyzet. Kettőről tudnak. Én viszont ismertem az eredetit is. Nem tudom, hogyan lehet itt. Elképzelni sem tudom, hogy anyám őt is ezzé tette volna. Ez teljesen kizárt.
- Tekintve, hogy anyám gyűlölt téged feltételezem, hogy ez csak valami – keresem a megfelelő szót - kellemetlen kimenetelű baleset eredménye. – És természetesen a vámpírságára utalok.
És én régen bolondultam ezért a nőért. Vetélkedtem vele Elijah-val, épp úgy, mint a Salvatore fivérek előbb Katerina, majd Elena kegyeiért. Ez... hozzá tartozhat a hasonmások természetéhez. Vajon az a kettő hogy reagál majd, ha megtudják, hogy egy harmadik példány is a városba érkezett? Azt mindenképpen meg kell majd néznem.
A hajdan volt érzések viszont már rég a múlt ködébe vesztek. Most már... csak Caroline számít. Bármennyire is dacol, a végén úgyis az enyém lesz. Meg fogom találni a módját. Épp elég időm van rá, hogy rájöjjek...

Tárgy: Re: Csevegő Kedd Márc. 26, 2013 8:14 pm

Klaus & Tatia

Pár évszázada talán még örültem volna, ha össze futok néhány régi ismerőssel, de ma már a legkevésbé szeretném felfedni magam a világ előtt. Tökéletesen megváltoztam és az érzéseim is változtak. Rég nem érdekel senki sem a múltamból és a legtöbbjükre már különben sem emlékszem. Igaz, nem is nagyon érdekelnek. Én elvagyok a saját kis világomban, nélkülük. Pedig emlékszem mennyire ragaszkodtam néhányukhoz, mennyire szerettem őket. Élveztem minden velük töltött időt. Bevallom néha még vissza gondolok ezekre és megmosolyogtat az emlékük. Néhány éve, még megesett velem, hogy ellátogattam a halott barátaim sírjához, de ma már nem teszek ilyet. Még csak az eszembe sem jut. Nem szeretem ha érzelgősnek hisznek, pedig nekem is van szívem. Jobban szeretem, ha kegyetlennek és kiszámíthatatlannak ismernek a természetfeletti világban. Ehhez pedig nem engedhetem meg magamnak, hogy rajtakapjanak, miközben a szeretteimet siratom. Még Lexit is sikerült eltitkolnom a világ elől. Nem mintha rejtegetni akarnám, de nem túl jó ha kiderül, hogy van egy gyenge pontom. Ebben a városban pedig pláne nem. Még jó, hogy csak titokban szoktunk összefutni és többnyire az én lakásomban. Nem tudom mit kezdenék nélküle, de az biztos, hogy most nem lennék itt. Ráadásul nem azon zakatolna az agyam, hogy mi a fenét fogok kezdeni ezzel az új lénnyel és pláne nem indultam volna el, hogy találkozzam a Mikaelson család tagjaival. Nem is értem hogy jutottam el idáig, azt meg el sem tudom képzelni, hogy hagyhattam magam csőbe húzni. Ráadásul pont Lexinek sikerült csapdába csalnia, méghozzá egy olyan átlátszó kis trükkel. Egyszerűen hülyének érzem magam, engem nagyon nehéz átvágni, törbecsalni, de a barátnőmnek valahogy mégis sikerül. De már lényegtelen. Most már itt vagyok és nincs vissza út. Pedig az út közben hányszor meggondoltam magam. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy vissza fordulok és többet erre sem nézek. De mivel nem ezt tettem a gyomrom most görcsben áll és fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek, hogy mit mondjak. Félek attól, hogy csak hebegni fogok össze vissza. Ez még bennem van, a régi énem most újra felülre szeretne kerekedni, de erős vagyok. tartom magamat ahhoz, aki most vagyok. Nem hagyom, hogy csupán néhány régi ismerős előcsalogassa belőlem az érzékenységemet.
Most itt álldogálok a Mikaelson villa előtt és nem merek még csak normálisan lépni sem. Viszont egy véletlenül kiejtett névnek és egy koppanásnak köszönhetően hamar vége szakad a bujkálásomnak. Alighogy hozzá értem az ajtóhoz, az már szélesre is tárult és az ajtóban megpillantottam őt, Niklaust. Röhej, de meg sem tudok szólalni az első pillanatban. Sőt, levegőt is elfelejtek venni és csak pár pillanat után jut eszembe a légzés. Végig mérem az előttem álló férfit és ezt még csak nem is akarom leplezni. Furcsa, hogy minden vonása pontosan ugyan olyan, mint egykor. Csupán a haja lett rövidebb. Akaratlanul is egy elégedett, kissé ravasz mosoly kúszik az arcomra és akkor sem tűnik el, mikor megszólalok.
- Neked is szia. - döntöm egy picit oldalra a fejem. - Ha már itt tartunk tulajdonképen sikerült is meggyilkolnia. Hogy merre jártam? Hm... erre arra, de hosszú lenne elmesélni. - szélesedik ki ravasz és mégis elbűvölő mosolyom. Nem is tudom már miért paráztam ide jönni. Nem kell itt félni, már ameddig nem akarok senkinek sem ártani. Most, hogy látom az egykoron szeretett férfit, már nem is izgulok. Azt hittem nem fogok tudni szóhoz jutni, de nagyon is megered a nyelvem. Teszek egy lépést a férfi felé miközben egy percre sem veszem le róla a szememet. - Na és te? Hallottam rólad ezt azt. - mosolyodom el sejtelmesen. - Tényleg csak a hibrid-é válásod miatt üldözted 500 évig a kis hasonmásomat? - érdeklődöm. Szememben kíváncsiság és pajkosság csillog. Ezen nem tudtam változtatni ezer év alatt sem. Nem is értem miért. De még van időm változtatni rajta. Érdekes a téma, még ha azt vesszük is, hogy végig kísértem minden lépését. Bár a részletek még előttem is homályosak. Nem könnyű egy olyan ember nyomába lenni, aki nagyon alaposan intézi az ügyeit. Csoda, hogy egyáltalán feltűnés nélkül a nyomában tudtam maradni, míg meg nem untam. Igen, utána más elfoglaltság után néztem, buliztam. Méghozzá jó sokat és milyen jó volt.
- Egész jó feltételezés. Bár, ha elég pontosak akarunk lenni, akkor elmondom neked az egész történetet kezdve onnan, hogy az a boszorkány képes volt leszúrni. Mindezt természetesen egy kis nulla pozitívos vér mellett, de ha nincs az sem baj. - nézek a szemébe, miközben ajkaim ravasz mosolyra húzódnak. Persze a kellemetlen múlt helyett a jelenről is szeretnék vele beszélni, hisz ezért vagyok itt. Össze kell szedni mindenkit, akit csak tudok. Hátha együtt elég erősek vagyunk az ismeretlen lényekkel szemben.

Tárgy: Re: Csevegő Szer. Ápr. 10, 2013 12:53 pm

Nocsak... Pedig meg voltam győződve róla, hogy engem már nem érhet meglepetés, de úgy fest, hogy tévedtem. Sosem gondoltam volna rá, hogy ez a nő még mindig életben van. Senki sem tudta. Mondjuk ezen nem kellene csodálkoznom. A drága Katerina is tökélyre fejlesztette a menekülés és rejtőzködés művészetét. Ki tudja? A végén még ki fog derülni, hogy ez... családi vonás. Nem érdekel különösebben, hogy merre járt az elmúlt évszázadok folyamán a drága Tatia, az viszont már annál inkább foglalkoztat, hogy miért pont most jött ide? Aligha hiszem, hogy régi emlékek vezették... Tudnia kell, hogy én nem vagyok az a nosztalgiázós fajta. A két másik hasonmás is éppen elég bosszantó... Katerina és Elena... Egyáltalán nem vagyok elragadtatva ettől a fejleménytől. Viszont... szinte mosolyognom kell a gondolatra, hogy vajon Stefan és Damon mit szólnak majd, ha... feléjük veti a sors.
Tényleg nem értem, hogyan lehet itt ez a nő. Anyám gyűlölte, hogy Elijah és én vetélkedtünk miatta. Mindig úgy gondolta, hogy éket vert a családba. Épp ezért kizárt, hogy mindez... szándékosan történt. Anyám sosem változtatta volna át. Nem tette volna meg... Semmi oka nem volt rá. A gondolat, hogy mindvégig itt volt ő is... Tényleg bosszant. Nem szeretem, ha ilyen jellegű meglepetések érnek. Jobb szeretem, ha... a részletekkel is tisztában lehetek.
- Nos, akkor minden bizonnyal mozgalmas ezer év áll a hátad mögött – jegyzem meg, majd félreállok az ajtóból. - Fáradj csak be – intek. - Vagy csak... benéztél és máris rohannál tovább?
Remélem tisztában van vele, hogy innen sehová sem megy, amíg választ nem adott néhány kérdésre. És még azután is csak akkor... ha én úgy látom jónak. Lehet akármilyen idős vámpír, ellenem nem sok esélye lehetne. Vajon elég ostoba hozzá, hogy megpróbálja? Ez a lehetőség... ez a kérdés... akár még érdekes... szórakoztató is lehet.
- Na és meséld el szépen, merre jártál az elmúlt évszázadok során – szólalok meg ismét. - Vagy titkolni szeretnéd? Félsz, hogy kiderülne... nem is tudom... hogy kémkedtél utánunk? Lehet, hogy már láttalak is, csak azt hittem, hogy Katerine vagy? – kérdezek rá. - Vagy épp Elena Gilbert?
Nem tagadom, megfordul a fejemben a lehetőség. Ezek a hasonmások olyan... átkozottul egyformák. Tatiat is csak azért tudom megkülönböztetni a másik kettőtől, mert... Mert volt szerencsém ismerni még... annak idején. Na és mert kiszaladt a száján a teljes nevem. Katerina és Elena sosem hívnak Niklausnak. Egyébként... valamiért nem hiszem, hogy Tatia nagyon titkolni kívánta volna a kilétét. Tehát mindenképpen ki kell derítenem, hogy miért pont most tört rá a heves vágy, hogy felfedje magát előttem. Annyira nyilván nem hiányoztam neki... Ami azt illeti, ő se nekem. Rég nem sírok halottak után, márpedig róla azt hittem, hogy az. Nem is tudom... mit láthattam benne annak idején?
- Ó, szóval ennyire tájékozott vagy? – kérdezem. Igazság szerint nem lep meg, hogy tud Katerináról és arról, hogy... nem vagyok vele épp baráti viszonyban. Vajon mi mindennel van még tisztában? - Nem kellene csodálkoznod – jegyzem meg aztán. - A kis... hasonmásod felbosszantott. Megérdemelte a büntetést, mert miatta még ötszáz évet kellett az átok megtörésére válnom. Nem szeretem, ha csalódnom kell.
Megfordulok és elindulok a nappali irányába. Nem is olyan régen még itt festegettem... Ha veszi a fáradtságot és körülnéz, könnyen felfedezheti a műveimet. Most azonban nem zavar. Nekem miért is kellene titkolóznom? Itt most az a lényeg... hogy ő miért jött ide. A régmúlt emlékei... feledésbe merült dolgok... Halottnak kellene lennie. Ezer éven át hittem, hogy halott. De ez semmit sem változtat meg. Vajon mi történhetett? Anyám... hol hibázott? Mert biztos, hogy ezt nem szándékosan tette. Bár... ki tudja... belőle kinézem még ezt is. Csak hogy bosszanthasson.
- Mesélj csak – fordulok felé ismét. - Borzalmasan kíváncsi vagyok rá, hogyan... érthetted el mindezt. Anyám sosem rajongott érted... Biztos vagyok benne, hogy... tett óvintézkedéseket, nehogy... ilyen baleset történhessen. És lám... te még mindig itt vagy. Nem hiszem, hogy baráti látogatásnak szántad ezt a mostani alkalmat. Szóval... mit akarsz itt, Tatia? Hirtelen rád tört a vágy, hogy találkozz néhány régi ismerőssel?
Ami volt, elmúlt. Már régen nem számít. Ezer év... hosszú idő.

Tárgy: Re: Csevegő Szer. Ápr. 10, 2013 8:15 pm

Klaus & Tatia

Azon gondolkozom, mennyire lephettem meg Klaust a hirtelen megjelenésemmel. Bár, saját magamat is megleptem. Klaus... még hozzá kell szoknom, hogy így nevezzem. Gondolatban már megy, na de élesben... Érdekes. Nem hittem, hogy ilyen hamar a családi fészke előtt találom magamat. Az pedig még meglepőbb, hogy az izgalmam, a félelmem egy másodperc alatt eltűnt belőlem. Nem is értem mitől tartottam ennyire. Klaus nem harap, nagyot és semmiképpen sem ok nélkül. Bár, nem is tudom, miért akarna bántani. Eddig békében megvoltam nélküle, ezután sem kívánok a nyakára járni. Pláne így, hogy ki akarom vonni a forgalomból. De mindegy, egyelőre képes vagyok félretenni az ellenszenvemet. Persze, azt nem tudom, hogy meddig és hogy kibírom e szarkazmus és szurkálódás nélkül. Az igazat megvallva tudnék néhány szép dolgot a fejéhez vágni, de félek az életemmel játszanék. Nem szeretném egy tőrrel a szívemben végezni... valahol a pince mélyén. A pince, a tőr... az valahogy nem az én stílusom. Brr... meg is borzongok a gondolattól is.
Nézem az arcát egy darabig és nem bírom ki, hogy arcomon meg ne jelenjen önelégült mosolyom. Imádok meglepetéseket okozni, pláne az ilyen váratlan meglepetéseket. Azt hiszem, a velem szemben álló férfi, nem igazán díjazza az ilyesfajta meglepetéseket. Hát, most ez van, én ilyen vagyok. Talán ha nem akar az anyja kicsinálni vagy ténylegesen kicsinál, akkor nem lennék ilyen. Most viszont már kár a gőzért, ez vagyok és pont.
- Igen, eléggé mozgalmas. - szélesedik ki önelégült mosolyom. Megfogott azzal, hogy behív. Egyrészt be akarok oda menni, mert beszédem van vele, de más felől. Hát, gyanítom, hogy nem jutnék ki, míg el nem csacsogok neki mindent. Már pedig belőlem nem fog kihúzni semmit, amit nem szándékozok az orrára kötni. Vissza tért a szorongásom, de egy mély levegővel el is tüntetem. Nem szabad bátortalanságot mutatnom, hisz' erős vagyok. Hát, de nincs mit tenni. Felváltva pillantok hol az ajtón túlra, hol pedig az utca irányába. Csábít a gondolat, hogy elrohanok, hogy vissza se nézek többet. Bár csak visszatudnám pörgetni az időt, de nem tudom. Megbánom még amit teszek, de muszáj. Fogom magam és besétálok mellette és még mosolyt is megejtek felé. Legszívesebben a falba verném a fejem, amiért be jöttem hozzá. Mélyen magamban átkozom magam azért, mert idejöttem. Már tudom, hogy valószínűleg nem fogok jól kijönni a dologból. Remélem a família többi tagja nincs itthon és nem fognak ők is rám szállni. Bár hallgatózom, nem hallom őket. Aztán ki tudja? Lehet alukálnak valamelyik koporsóban... Igen, még ezt is eltudom képzelni.
Meglepnek Klaus szavai. Lehet, hogy látott? Meglepetten pislogok rá és értetlenül fürkészem az arcát. A döbbenet is kiült az arcomra. Hű, ennyi érzelem sem mutatkozott meg rajtam egy ideje. De minek titkolózni? Úgy is mindent megtud, ha igazán akarja.
- Nem titok, hogy merre jártam és mit csináltam. Világot láttam, szórakoztam, vadásztam és mind ezt nagyon is élveztem. - vonom meg lazán a vállam és mosolyodok el gonoszkásan. Húznom kell az időt, remélem, hogy kikerülhetem a tényleges válasz adást. De ahogy rá nézek, meginog a magabiztosságom. Féltem a bőröm, szeretném még ilyen állapotban elhagyni ezt a házat. Már, ha elhagyhatom valaha. - Bevallom figyeltelek titeket az átváltozásom elején. Bár akkor még nem voltak embereim, hogy a hátuk mögé bújjak. Tudod, sokáig gondoltam rátok akkor. - emlékezem vissza és még apró, alig észrevehető mosoly siklik át az arcomon. Nem szándékozom beavatni őt, az akkori érzelmeimbe, de ez van. Akkor és ott minden megerősödött bennem, túl erős volt. Arra késztetett, hogy végig kísérjem az útjukat és néha keresztbe tegyek nekik. - De ez mind a múlt. Jó ideje rátok sem néztem, de tény és való, hogy rengeteg információm van mindannyiótokról. - húzom elégedett, ravasz mosolyra ajkaimat. Ó, igen. Vissza tértem önmagamhoz. Innentől bezárt az információs iroda, több infót nem szedhet ki belőlem. Nem hagyom, hogy bármit megtudjon a múltamról és arról, amit most tervezek.
Ha már ennyire a kis hasonmásoké a téma, miért ne húzhatnám tovább a dolgokat. Hát kérdezősködöm egy kicsit Katherine-ről és Klaus válasza pont az, amire számítottam. A mosolyom kiszélesedik és szemeimben elégedettség szikrája lobban. Vajon mennyire látszik rajtam, hogy tökéletesen megváltoztam? Nyilván egyből leeshetett neki. Nem úgy viselkedem, ahogy egykor ő megismert. Ráadásul nem is szándékozom többet úgy viselkedni. Amint Klaus elindul a nappali irányába én követem őt. Most nem szólalok meg, nem reagálok előbbi szavaira. Most van esélyem körbenézni és meg is teszem. A látvány, pedig megbabonáz és magával ragad. Csodálatos festményeket látok magam előtt és habozás nélkül közelebb is sietek hozzájuk. Csillogó tekintettel nézem meg az összes képet, még azt is, amit épp félbehagyott. Nem tudtam, hogy fest. S ahogy ezt a képet elnézem éppen munka közben toppantam be. Ejnye, de rossz vagyok.
- Gyönyörűek ezek a képek. - ejtek meg egy bókot felé sem nézve. Lepillantok az asztalra és furcsa képeket látok rajtuk. Egy lány... ismerős az arca. Talán egy képen láthattam valamelyik akta mellett. Gonosz ötlet fogalmazódik meg bennem és nem bírom ki anélkül, hogy végbe ne hajtsam. Hát meg is említek neki néhány megjegyzést vagy kérdést. Ahogy tetszik.
- Hű, azt hiszem mégis van szíved. - fordulok felé gúnyos mosollyal. Igen, rám tört a csipkelődés és gúnyolódás. De ennyi nem elég. - Ez a lány... fontos lehet neked. Szereted? - ellágyul a hangom. Nem is tudom, hogy miért. Nem érdekelnek Klaus érzései vagyis nem érdekeltek ez idáig. Hisz' ha tényleg érez valami ez iránt a lány iránt, megtaláltam a gyenge pontját. Már értem miért tartanak gonosznak, azok akik ismernek, vagy volt szerencséjük hozzám. Viszont a lágy hangnemem.... engem is megrémít.
Amint ejtésre kerül ez a képes, lányos téma megint vissza térünk az eredeti témához. Naná, hogy én érdeklem. Nem is ő lenne, ha nem lenne kíváncsi. Elvégre mégis csak ezer évig tartott halottnak. De nem érdekel. Bevallom élveztem nézni, ahogy néha megsiratta szeretteit. Olyankor én is meghatódtam egy kicsikét.
- Igen, minden vágyam az volt, hogy láthassalak titeket. - szarkasztikus a hangom és a mosolyom is. Nos, ezt sem bírtam megállni. - De komolyra fordítva a szót, dolgom van, egy nagyon kedves barátommal. Ó, és ki ne hagyjam, hogy feltett szándékom volt belepofátlanodni a kis hasonmásaim életébe. - megyek közelebb hozzá, miközben az arcát fürkészem. Kíváncsi vagyok mit szól mindehhez. Nem hiszem, hogy ennyi elég lenne neki. Hisz' nem is ez a teljes igazság. Bőven vannak terveim ezeken kívül. S ez a napokban egyre csak bővült. Sőt, néhány perce is kiegészült még eggyel.